Örülök. Méghozzá annak, hogy kimondjuk (és ezt önök is olvashatják a 18–19. oldalon), hogy a sikeres szoptatás nem szerencse kérdése. Rég volt, de igaz volt, egyszer az én gyerekeim is voltak újszülöttek, és persze nem ment minden simán, mégis egy dologban biztos voltam, anyatejen fognak felnőni. Ez tulajdonképpen nem „mindenáron” vagy fanatikus gondolatként fogalmazódott meg bennem, hanem olyan egyértelműségként, mint ami nem is lehet másképp. Persze amikor az embernek kisbabája van, bőven kap jó tanácsokat – kéretleneket is –, no meg aztán sokan furcsállják, ha túl sokáig szoptat az anyuka… pedig ma már gyakori, hogy a csecsemők egyéves koruk körül még oda-oda járulnak az anyamellhez. És emlékszem a barátnőmre, akinek két éve született a kisfia, hogy mennyit aggódott, eleget hízott a baba, tényleg eleget evett, és hogy végül kitartott – az övé minden tisztelet, mert nagyon sok tényező tolta az ellenkező irányba, nem rossz szándékból, inkább ismerethiányból, de ő bízott magában és a gyerekében.
És kérdem én: mi történne, ha tudnák azok a kismamák, akik korán abbahagyják babájuk anyatejes táplálását, hogy a szoptatás körüli problémákat egyáltalán nem az olyan tévhitek okozzák, mint például az, hogy „engem sem tudott szoptatni az anyukám, én sem tudom majd a babámat”, hanem sokszor olyan egyszerű dolgok, amelyek megoldása ott van az orrunk előtt, csak nem kapunk szakszerű segítséget? Válaszolják meg önök ezt a kérdést. Szerintem elszomorító, hogy sokszor milyen kevésen múlik a szoptatás sikeressége. Olvassanak a tévhitekről és a valóságról a 18. oldalon!

Császár Anita
felelős szerkesztő
az ötéves Rebeka és a hétéves Lacika anyukája